Dive into your creative stream
a szerelem az,
amikor már semmi olyat nem teszek, amiért lenne okod szeretni,
de mégis szeretsz.
annyi a miért,
hogy az ok-okozat egyre kevesebbnek tűnik.
árny vagyok;
hol a szekrényedben,
hol a szobád sarkában.
föléd hajolok.
– hallasz, de mégsem látsz.
279 és fél méter múlva forduljon a szívbillentyűk felé.
egyszer eléred azt a kort, amikor úgy érzed, akárhány kérdést teszel is fel egy embernek, vagy akármennyit is mesél magáról, sosem fogod egészen ismerni.
de ismered.
csak a benned lévő gyermek nem tudja, melyik a kedvenc színe és ez zavarja.
felnőtt embereknek nincs kedvenc színe...
vaj vagyok a pirítóson.
egy tónál ketten,
gémek a léken.
nyár a térben
édes az élet.
20 fok télen,
nyaralunk keleten.
emberek a büfében,
mézpálinka ízérzete.
olvadt emlékek egyvelege;
a légbuborékok kegyelete.
téged kedvellek: elevenen.
a hideg napfény eredete
és a cseresznyefa levele.
a közös gondolatok kerete
a fagyott halak teteme.
a nap felkel,
s mi elmúlunk.
a világossal felszívódunk
és az éjszakával átalakulunk.
te sötét, fekete árny...
hogy lehet, hogy mióta velem vagy,
a világomban süt a nap és bár
utálom a fényt, téged mégis kedvellek;
elveszek veled, ha szépen megkéred.
bőr a bőrön, ahogy siklik:
tulajdon szemeid enyémeket nézik.
kéz a nyakon, test a testen;
én egész este téged leslek.
mindenben téged kereslek,
és remegek ha meglellek.
keresni akarlak, ha itt vagy:
akkor is – akarattal akarva
akarom, hogy akarj.
magamba vonlak,
elérni akarlak.
a körmeim a hátadba kapaszkodnak.
simítom az arcod, a vállad...
ajkaidon puha csókjaim halnak.
a feromonod, mi körbelengi szobám;
süvít a bőröd a bőrömön, ahogy hozzám találsz.
nézel és nézlek és nézünk.
csillog a szemem és kihűlök.
a hideg a gerincemen, meleg kezed a hátamon:
még mindig erősen beléd akaszkodom.
ágyneműket gyűrünk és egymásba mosolygunk;
én téged bámullak, te pedig engem.
a fekete pólódon a sminkem,
az arcod ragyog: tőlem.
két karoddal átölelsz,
és ameddig ennek nincs vége,
el sem engedsz.
mert nem szeretnéd, mert nem akarom.
húzva vonom magamhoz a karod.
simítom az arcod és csodállak;
a nap minden percében óhajtalak.
mindent, ami én vagyok
én vagyok az a lány a kötött pulcsikkal
meg az alkonyat könyvekkel,
aki igazából mindenen sírna,
de túl jól titkolja.
szeress az elfolyt szempillaspirálommal a szemem alatt és
a kócos hajammal együtt.
szeresd azt a lányt, aki mirelit pizzát süt hajnal háromkor,
mikor egyedül van otthon.
aki mindenhez majonézt eszik
és mindig barackos iceteát iszik.
aki egész nap szívesen alszik.
aki ha ott vagy vele rideg,
de reggelente mindig azt nézi meg legelőször – még mielőtt az ébresztő megszólalhatna – hogy írtál-e neki és ha nem,
mély hiány gyötri.
mert ha hiszed, ha nem, lehet vicces egy ilyen rideg lánytól,
de valószínűleg a nap 24 órájában rád gondol és téged hiányol.
ezeknek bejön a modern meg minden ami más;
ami egy kicsit kitűnik.
de nem fogok hazudni, nekem is az imponál a legjobban, ha valaki igazán kitűnik; ha mer kitűnni.
ha nem is sokkal másabb, mint a járda bal szélén sétáló két seregnyi, egymás háta mögött összesúgó tini, de
hasonlítson rám, mert ez nekem imponál.
legyen két fokkal érdekesebb, mint én vagy, mint mások – nem igazán érdekel – szeresd a modernt meg minden mást. de leginkább engem.
meggybor ajkak
a napfényben vörösbarnának látszó íriszeim siklanak végig vérpiros ajkaidon, melyeket kémlelve csakis az jut majd eszembe – akárhányszor gondolok rá – hogy vagy a vér okozta fémes ízt vagy éretlen, de mégis rejtélyes cseresznyét érzek a számban. száraz, fakó vörösbor. csókod, mint a meggyboros üveg szája. édes, keserédes, félelmetes, halottaknak szédületes.
magány
nem tudom pontosan ki az a magány, de hallottam már róla. fekete alak, csuklyás fickó, de a kapucni alatt mindig mosolyogva vár rád. tudja, hogy nem örülsz neki, de együtt tudsz élni a gondolattal, hogy ő igenis létezik. nem egy ember a sok közül, akit nem kedvelsz sőt, gyűlölsz. nem fogod tudni megsiratni, provokálni, kiakasztani. ő a magány. így emlegetik és így ismerjük már több milliárd éve. több milliárd éve, téged pedig mégis most talál meg... szemét dög. de mosolyog, fogadd tárt karokkal, majd ha megvendégelted és adtál neki a lelkedből pár szakasztott darabot, kísérd el az ajtóig és csukd rá a kisujjára. ő a magány, kibírja.
a karjaidban még az élet se lenne oly keserves.
egyszavas
egyszavas, szerelmes,
megtört lélek,
levegőt vegyél. kérlek...
fulladásban elhalt,
fájdalmas sóhaj hallatszik,
egy társasház sík tetején.
arcomat csókokkal hinted be,
én pedig csak a távolba meredve, az embereket nézve, mosolyogva azon gondolkozom, hogy vajon miért én.
szép kis véletlen vagy.
az én véletlenem.
ha csókoddal lelket lehetne ölni,
az enyém már holt lenne.
sötét krizantémjaid
a szívemet karcolják
múltban élő szerelmes ritmus
nincs értelme
ez itt a zűrzavar
merengős kérdés
de szeretlek-e még?
ha írtam rólad valami igazán szépet, akkor szerettelek. vagy valami ilyesmi. mi is az a szerelem?
szívem tájéka is feléd savazik.
szeretnélek szeretni,
szeretnélek ölelni.
szeretnélek éjjel, nappal,
álmodnék veled, s a csillagokkal.
szeretnélek látni, hallani,
szeretnélek érezni.
szeretnék a fejedbe látni,
szeretném őt onnét kilökni.
szeretnélek, ha szeretnél.
szeretnélek.
ha ölelnél.